George Time ájultan feküdt a földön. Ruhája szakadt volt, karján a bőr le volt horzsolva. Haja kissé kócos és egyben koszos is, s mintha napok óta nem jutott volna fürdőszoba közelébe. Szemét csak résnyire tudta kinyitni.  A Nap éppen akkor készült az acélkék színben pompázó eget rószaszínűvé és arannyá változtatni. Hideg volt ott, ahol volt, ezt megállapította, mert dzsekijén csak egy kicsit fújt át a szél, s menten úgy érezte, megfagy. Összegyűjtötte maradék erejét, majd kezeivel sikeresen felemelte magát a földről. Az új csapás szinte teljesen megbénította. Ott állt egyedül egy nagyon magas épület tetején. Cipőjének orra lelógott, de óvatosan visszahúzta, nehogy megcsússzon, s egyébként sem hosszú élete ilyen hamar véget érjen. Most vette csak észre, mögötte egy hatalmas, körülbelül három méter magas szerkezet állt. Furcsállva nézte, aztán odalépett hozzá. Meg is pillantott első ránézésre egy kilincset. Igazából az egész szerkezet úgy nézett ki, mint egy fém ToiToi vécé. Kezével lenyomta, mire az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt. George egy pillanatig úgy érezte, megvakul, ez azonban nem így történt. Villodzó színek, gombok vakították el szemét: különös volt ez a valami. Belépett, s kezét végighúzta a masina belsejében. Az, fém létére nem volt hideg, hanem kellemesen meleg. Talán ez valami fütőrendszer lehet, na de ennyi gombbal és karral? Nem merte meghúzni, nehogy ez a fém ToiToi felrobbanjon, vagy akármilyen őrült dolgot csináljon. Körbenézett, s meg is találta azt, amit keresett: egy lejárót, egy ajtót, mely utat ad neki a tető elhagyására. Az ajtót becsukta, s azzal a lendülettel ki is nyitotta a másikat, mely barna színű, kopott volt. Lassan, kissé zihálva szedte a lépcsőfokokat, s a végére érve hálát adott Istennek, hogy az épület nem lehetett nagyobb négy-öt emeletnél. Rendezetlen öltözékét próbálta elviselhetővé varázsolni, s kócos, tincsekkel égnek meredő haját is. A bejárati ajtót már nagyobb erővel tudta kitolni, mert kezdte visszanyerni fizikai erejét: az utazás a dobozzal, nyílván az tehet róla. De az utolsó három nap teljesen kiesett emlékezetéből. Próbált visszagondolni rá, de feje megsajdult. Kilépett a friss levegőre, s nem messze tőle egy hotdogos, majd jó pár méterrel arrébb egy újságos. George most már viszonylag jól érezte magát. Gondolta, kér egy újságot, pénztárca még volt nála. Arról megnézheti, hányadika van. Ugyanis azt is elfelejtette szinte, hogy milyen év (2008?) és milyen hónap, valamint nap van.
- Jó napot – szólt mély, reszelős hangján a kopaszodó, kövér öreg férfi. – Mit adhatok önnek? – kérdezte.
- Jó napot magának is – meg kell néznie majd, hány óra. Vesz majd egy órát. – Egy New York Times tökéletes lenne – ez a lap jutott ugyanis eszébe.
- Egy dollár, huszonöt cent – nyújtotta át az újságot az árus Time kezébe, majd várta a pénzt. George gyorsan kivett annyi pénzt, amennyit kellett, megköszönte az újságot, s már ment is tovább. Igazából a hotdogos felé ment, de közben le nem vette a szemét az újságról. Míg sétált, több embernek is nekiütközött.
- 2008. április 20. Ez aztán fura. Mintha legutóbb… mintha február lett volna – gondolkodott hangosan, s több ember is ránézett, mikor elhaladtak mellette.
George arra gondolt, talán köze van ehhez a gépezetnek. Előbb eszik egyet, majd visszamegy. Igen, biztosan a masina az oka annak, hogy amnéziával, áprilisban kószál New York utcáin, szakadt ruhában. Az újságot összehajtotta, s kabátja zsebébe süllyesztette. Odalépett a hotdogárushoz.
- Egy hotdogot kérnék, mustárral és ketchuppal – erőltetett egy mosolyt, de a mogorva árus gyorsan elkészítette a kért ételt, majd mogorván mondta az árát. George három dollárt fizetett az ételért.
Miután megette, sokkal jobban érezte magát. Úgy gondolta, a legjobb ha mielőtt felmegy a gépezethez, vesz egy karórát. Ha nem tudja, hogy mennyi az idő, nagyon idegesíti. A sarkon meg is pillantott egy üzletet, ami tele volt órákkal. Arra szedte lábait, majd mikor odaért, lenyomta a kilincset. A gépezet még mindig annak az épületnek a tetején volt. De vajon mi is az valójában?